Erősen hiszem, hogy legjobban az életünk folyamán elkövetett hibáinkból tanulhatunk. Ennek így is kell lennie, hiszen úgy vélem, a magam részéről éppen eleget, ha nem túl sokat is vétenem az emberek és a kutyák ellen egyaránt. Egyik lecke sem volt azonban annyira fájdalmas, mint amelyik 1972 telén esett meg velem. Úgy érzem hát, könyvem elején számot kell adnom Purdey tragédiájá¬ról. Hamarosan Önök is látni fogják, hogy ami ővele történt, alapvető változást hozott saját életemben is. Akkoriban még férjnél voltam. Kislányom, Ellie annak az évnek februárjában született, míg fiam, Tony két és fél éves volt. London¬ban éltünk, de épp akkoriban döntöttünk úgy, hogy vidékre költö¬zünk. Már ki is szemeltünk egy kis falut Lincolnshire-ben, ami Anglia szívében van. Mint annyianmások, akiket megigézett a vidéki élet varázsa, már előrehatalmas kirándulásokról ábrándoztunk. Úgy határoztunk, hogymindehhez egy kutya is szükségeltetik. Ahelyett hogy egykölyköt vettünk volna, menhelyi állat mellett döntöttünk.Tetszett az ötlet, hogy új esélyt adjunk egy hányatott sorsú jószágnak. Elmentünk hát a menhelyre, és ráleltünk egyennivalóan édes, hat hónapos, fekete-fehér bordercollie-whippet keverékre. Haza is vittük, és a Purdey nevet adtuk neki.

Nem ő volt az első kutyám. Tizenhárom éves koromban, amikora nyugat-londoni Fulhamben laktunk, kaptam az édesapámtólegy gyönyörű, háromszínű border collie-t, akit Shane-nekhívtam. Mindig is odavoltam a kutyákért, olyannyira, hogykislánykoro¬ban volt egy képzeletbeli, ideális tulajdonságokkal felruházott kutyám, akit ladynek neveztem. Emlékszem, amint a nagymamám, csak hogy a kedvembe járjon, még beszélgetett is ezzel a mesebeli állattal a jelenlétemben. Emlékeim szerint a kutyákat akkortól kezdve tekintettem a feltétlen szeretet és a végtelen hűség megtestesítőinek, csupa olyan tulajdonság hordozóinak, melyeket oly nehéz fellelni az emberekben. Amikor Shane-t megkaptam, ezek az érzéseim csak tovább erősödtek. Shane-t úgy neveltem, ahogy apám is nevelte gyermekkorában a maga kutyáit. Apám gyengéd ember volt, ugyanakkor úgy vélte, hogy a kutyának azt kell tennie, amit ő mond neki. Ha Shane valamit rosszul csinált, könnyűszerrel kaphatott egy legyintést az orrára vagy a hátsójára. Mivel időnként nekem is rásóztak a fenekemre, úgy gondoltam, ebben nincs semmi rossz, kivált mivel Shane nagyon értelmes volt, és szinte azonnal megértette, hogy mit akarunk tőle. Ma is felrémlik bennem, milyen büszke is voltam, amikor Shane vetem jött a 74-es busszal Putney Heathbe vagy Wimbledonba. A kutya ott ült mellettem a buszon, póráz nélkül, kifogástalanul viselkedve. Egyszóval Shane igazi csodakutya volt. Járt utat a járatlanén el ne hagyj, tartja a mondás. Ezért aztán sokkal később, amikor Purdey hozzánk került, úgy véltem, legjobb lesz, ha őt is úgy nevelem, ahogy azt Shane-nel tettem. Megtanítom neki, mi a rossz és mi a jó, mindehhez pedig nem kell más, mint szeretet, gyengédség, és ha szükséges, némi erőszak.

Módszerem kezdetben úgy tűnt, Purdey esetében is beválik. A kutya jól viselkedett, és könnyen beilleszkedett a család londoni életébe. A bajok akkor kezdődtek, amikor szeptemberben Lincolnshire-be költöztünk. Új otthonunk nem is különbözhetett volna jobban a zajos, túlzsúfolt fővárostól. Egyszerre csak egy elszigetelt, apró falucskában találtuk magunkat. Az utcán nem volt közvilágítás, a busz hetente kétszer jött, és a legközelebbi bolt hat kilométerre volt. Emlékszem, amikor hároméves pici lányként először elvittek a tengerhez. Rápillantottam a végtelen vízre, majd sarkon fordultam és rémülten elszaladtam a dombok felé. Az élmény túl elsöprő lehetett egy hároméves gyerek számára, és azt hiszem, Purdeyben is valami hasonló játszódhatott le, amikor vidékre költöztünk.

Úgy tűnt, számára itt minden túlontúl hatalmas volt. Röviddel a költözés után szokatlanul, már-már aggasztóan kezdett viselkedni. Minduntalan eltűnt a határban, hogycsak órák múlva kerüljön elő. Ilyenkor úgy látszott, hogy valahol nagyon is jól szórakozott. Örökmozgóvá vált, és a legkisebb zajtól vagy váratlan eseménytől is heves izgalomba jött. Engem az égvilágon mindenhová követett, ami meglehetősen terhessé vált a két kisgyerek gondozása közben. A kóborlásai is egyre jobban aggasztottak. Nem szerettük volna, hogy a kutyánk bárkinek is kárt vagy kényelmetlenséget okozzon. Ugyanakkor viszont én akartam ezt a kutyát, és úgy éreztem, felelős vagyok a sorsáért. Azt reméltem, hogy otthont teremthetek neki is. Ám az események hamarosan elsodortak minket. Az első intő jel az volt, amikor az egyik helybéli farmer eljött hozzánk látogatóba. Keresetlen szavakkal adta tudtomra, hogy vagy kordában tartom a kutyát, vagy legközelebb lelövi. Természetesen borzasztóan éreztem magam, ám megértettem azt az embert, hiszen az én kutyám volt az, amelyik állandóan riogatta a jószágait. Így hát bezártuk Purdeyt a házunk melletti, hatvan méter hosszú kertbe. Madzagot kötöttünk a nyakörvére, azt pedig ráerősítettük a szárítókötélre, hogy ne mehessen messzebbre. Ám a kutya így is megszökött, mihelyt csak módja nyílott rá. A dolgok egy hideg téli reggelen fordultak. még rosszabbra, épp egy nappal karácsony előtt. Már lejöttem az emeletről a gyerekekkel, és a megszokott reggeli teendőimet végeztem.Purdey, ahogy minden áldott reggel, őrületes rohangászástművelt körülöttünk. Emlékszem, ahogy Ellie a padlóncsúszott-mászott, míg Tony igazi „kis segítségként" az elébe rakott nagy halom mosott ruhát válo¬gatta a nappaliban.Átmentem a konyhába, amely közvetlenül a nappaliból nyílt, hogy összeállítsam a reggelijüket, amikor hangos csörömpölést hallottam. Sohasem felejtem el a szemem elé táruló látványt. A kutya felugrott Tonyra, és keresztültaszította a félrecsúsztatható szobaajtó egyik üvegtábláján. Mindenhol szilánkok! Aztán ettől kezdve mintha lassított filmet láttam volna. Emlékszem, amint Tony kábultan, furcsán dermedt kifejezéssel néz rám az arcából ömlő vér maszkján keresztül. Emlékszem, ahogy odarohanok a fiamhoz, és a ruhakupacból felkapok egy tiszta frottírtörülközőt. A Szent János Kórházban önkéntes ápolónőként töltött idő megtanított arra, hogy először is ellenőrizzem, nem fúródtak-e üvegcserepek az arcába.

Szerencsére egyet sem láttam, és végre rászoríthattam Tony arcára a törülközőt, amilyen erősen csak tudtam, így próbálva elállítani a vérzést. Aztán ringatni kezdtem öt a karomban, és Ellie-hez siettem, aki mindeközben csodálatos mód épségben és nyugton ücsörgött a szanaszét szóródott üvegtengerben. A szabad kezemmel őt is felkaptam, majd leereszkedtem a földre, és segítségért kiáltoztam. Purdey pedig egész idő alatt tébolyodottként futkosott körülöttünk, ugatva és hatalmasakat szökkenve, mintha a legjobb játékban lenne része.

Azt hiszem, minden szülő előtt rémálomként merülnek fel az effajta helyzetek. Amikor a segítség végre megérkezett, a család és a barátaink teljesen azonos véleményen voltak.

Tony sérülései nemcsak súlyosak voltak, hanem örök életére elcsúfították az arcát. "Ez a kutya egy gonosz, szörnyű jószág", mondta mindenki. Én azonban még mindig felelősnek éreztem magam a kutya sorsáért, és adtam neki egy utolsó esélyt. És bár továbbra is voltak vele problémák, a következő pár hónap viszonylagos nyugalomban telt.

Elkövetkezett azután egy napfényes téli reggel, pont Ellie februárban lévő, első születésnapja előtt. Én éppen a házunk egy távolabbi részén tartózkodtam, míg Ellie az édesanyám felügyelete mellett a padlón játszott a játékaival. Amikor meghallottam anyám sikoltását, már tudtam, hogy valami baj történt. Ahogy a nappalihoz értem, anyám azt kiabálta éppen, hogy „A kutya megharapta, Ellie nem tett semmit, és a kutya hirtelen megharapta! Meg van veszve!" Ezt egyszerűen nem akartam elhinni. Ám amikor megláttam Ellie-t egy eléggé csúnya harapással a jobb szeme fölött, már nem lehettek kétségeim. Zúgott a fejem a rám törő gondolatoktól. Hogy történhetett mindez? Mit művelhetett Ellie? Hol hibáztam a kutya nevelése közben? Ugyanakkor az is világossá vált előttem, hogy a kérdések kora végérvényesen elmúlt.

Apám rögtön meglátogatott bennünket, ahogy meghallotta, mi történt. Még kislánykoromban hallottam tőle az egyik kedvenc kutyájának, Gypnek a történetét. Gyp egy bobtail volt, és az is megveszett, úgymond. A nagymamám egyszer le akarta parancsolni a pamlagról, mire Gyp odakapott. A nagyapám véleménye szerint az olyan kutya, amelyik megharapja az őt tápláló kezet, átkozott bestia, így Gypet elpusztították. Apámnak ezért nem is kellett volna elmondania nekem a következőket: „Kislányom, tudod, mi most a teendő. Ha egyszer menniük kell - és itt szomorúan rám nézett-, hát menniük kell. Ne vesztegesd az időt, csak tedd meg, amit meg kell tenned." Amikor aznap éjjel a férjem hazaérkezett a munkából, kérdezte: „Hol a kutya?" „Elpusztult", válaszoltam. Mert még délután elvittem az állatorvoshoz Yurdeyt, aki el is altatta. Hosszú időn keresztül énem egy része szilárdan hitte, hogy helyesen cselekedtem Purdey-vel. Ugyanakkor ott kísértett bennem az érzés, hogy én rontottam el valamit, és az egész nem is az ő hibája volt. Amikor elvittem, hogy elpusztítsák, akkor is úgy éreztem, igazából cserbenhagyom öt. Csaknem húsz évnek kellett eltelnie, hogy gyanúm beigazolódjon. Most már tudom, hogy Purdey viselkedésének hibáit kizárólag az okozta, hogy képtelen voltam megérteni és kommunikálni vele, megértetni vele az akaratomat. Egyszerűbben fogalmazva: Purdey kutya volt, nem pedig ember, én mégis emberi nyelven szóltam hozzá.

Az utóbbi tíz év alatt tanultam meg, miképpen érthetem meg a kutyák nyelvét, és hogyan szólhatok hozzájuk az ő szavaikkal. Ahogy fejlődtek a képességeim, úgy váltam alkalmassá arra, hogy kommunikáljak a kutyákkal, és segíthessek nekik (és gazdáiknak), hogy úrrá legyenek a nehézségeken. Sok esetben sikerült megmentenem kutyákat a kényszerű elaltatástól, amire látszólag kezelhetetlen természetük miatt ítélték őket. Hatalmas örömöt éreztem minden egyes ilyen alkalomkor. Hazudnék ugyanakkor, ha nemvallanám be, hogy újból és újból elfogott a bánat, arra gondolva, miért is nem tudtam ezeket már Purdey idejében is.

Ennek a könyvnek az a célja, hogy átadjam Önöknek az évek során összegyűlt tapasztalataimat. Elmondom, hogyan jutottam el végül ahhoz a módszerhez, amelyet manapság használok.

Majd megmutatom, miként sajátíthatják el Önök is a kutyák nyelvét. Mint minden nyelv tanulásakor, ennél is nagyon fontos a rendszeres, komoly gyakorlás. Ha fél szívvel vagy nemtörődöm módra állnak hozzá, végül csak összezavarják saját magukat és azt a kutyát is, akihez közel próbálnak kerülni. Ha viszont jól csinálják, biztosíthatom Önöket, hogy kutyájuk sok-sok szeretettel, hűséggel és szolgálatkészséggel fogja meghálálni fáradozásaikat.